Magyar lobby Amerikában?

Magyar lobby Amerikában? Jeszenszky Géza
Heti Válasz Online - 2009.09.08.

Idén augusztusban volt 42 éve, hogy az Egyesült Államokban létrejött a Magyar Baráti Közösség, első nevén - egy Ady-versre utalva - Itt-Ott. Ohio Államban, a "Reménység Tavá"-nál ismét vagy másfél százan jöttek össze a hazai, illetve az elcsatolt területekről meghívott vendégekkel.

Szívderítő volt hallani, hogy az előadások, viták után esténként a húszas éveikben járó, másod- vagy harmad generációs fiatalok is milyen remekül énekelték a magyar népdalokat. De van értelme, jelentősége Amerikában őrizni és továbbadni a magyar kultúrát, a magyar tudatot?

Amikor Magyarország mai nemzetközi megítélését összehasonlítjuk a húsz évvel ezelőttivel, szomorúan kell megállapítanunk, hogy azóta külföldi tekintélyünk a mélypontra süllyedt, miközben államadósságunk (az elmúlt hét év alatt) az akkori sokszorosára nőtt. A világ 1989-ben majdnem olyan csodálattal tekintett Magyarországra, mint 1956-ban, amiért az európai kommunista rendszerek megdöntésében és ezzel a hidegháború lezárásában - a lengyelekkel együtt - kulcsszerepet vittünk. Ennek megfelelően mind a politikusok, mind a külföldi sajtó, mind pedig a potenciális turisták bizalommal és rokonszenvvel tekintettek reánk, tehát kedvező széllel, jó esélyekkel vágtunk bele az ország helyreállításának, gazdasági-társadalmi átalakításának nehéz munkájába. (Hozzá kell azonban tenni, hogy az SZDSZ egyes, külföldön jól ismert képviselői már ekkor riogatták a világot a magyarok - úgymond - nacionalista és antiszemita hajlamaival.)

Ha a világsajtót ma vizsgáljuk, a velünk kapcsolatos írások lehangolóak, és itt nemcsak az elfogult, hamis információkon alapuló cikkekre gondolok, amelyek a magyarok rasszizmusát ostorozzák és szélsőjobboldali veszélyt vizionálnak, de a gazdaságunkat reálisan elemzőkre is, akiknél a sajnálat értetlenséggel vegyül. A politikai rokonszenvnek mára kevés nyoma maradt, az a kevés pedig még mindig 56-nak és 89-nek szól, nem a mának. Pedig jelenlegi helyzetünkben a kibontakozáshoz igen nagy szükségünk van a világ, kivált a nagyobb, erősebb államok jóindulatára, támogatására. Itt kiemelt szerep jut az Egyesült Államoknak, amely nemcsak székhelyet ad a válságos gazdasági helyzetünkben kulcsszerepet betöltő Nemzetközi Valutaalapnak, de arra, és persze az egész világgazdaságra döntő hatást gyakorol. Ezért fontos, hogyan tudjuk befolyásolni Amerikának Magyarországgal, a magyarsággal kapcsolatos gondolkodását és politikáját.

Húsz éve, Bush amerikai elnök emlékezetes budapesti látogatásakor kölcsönös volt a rokonszenv; aligha kérdéses, hogy a rokonszenv ma is számunka a fontosabb. Azon túlmenően, hogy ezért sokat tehet egy jó kormánypolitika, korántsem lebecsülhető a közel kétszázezer amerikai magyar és a további jó millió magyar származású amerikai. Az ő kiállásuk és kapcsolatrendszerük igenis tudja befolyásolni a velünk és egész Közép-Európával szemben folytatott amerikai politikát.

Koszorús Ferenc washingtoni ügyvéd, az 1944-es Horthy- és zsidóellenes puccskísérletet meghiúsító Koszorús ezredes fia, kiváló szakember a kongresszusi kapcsolatok, a politikai lobbizás tekintetében is, ő a legpatinásabb amerikai magyar szervezet, a több mint száz éves Amerikai Magyar Szövetség társelnöke. A közelmúltban az alábbi helyzetképet adta a magyar érdekek amerikai érvényesítésével kapcsolatban.

„Közösségünknek [az amerikai magyaroknak - J.G.] több olyan személyre volna szüksége, aki együttműködik valamelyik nagy párttal, kivált helyi és kongresszusi (azaz képviselőházi) szinten. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amerikai magyar közösségünkben nincsenek olyan személyek, akik áldozatos módon jelentős időt és anyagiakat fordítanának a magyar ügyek javára. Sok ilyen egyént ismerek. De itt most nem arról van szó, hogy vannak sikeres magyar kulturális események, vagy hogy olyan fontos intézmények, mint a magyar cserkészet, a hétvégi magyar iskolák, egyesületek és templomok rendkívül értékes munkát végeznek a magyar nyelv és kultúra megtartása érdekében. Én a politikai befolyásról, azaz annak a hiányáról beszélek.

Legalább 1988-ig kell visszamennünk, felidézve, hogy Washington a magyar demokratikus centrumot és a jobbközepet gyanakvással nézte. Akkor írta le a Time hírmagazinban Strobe Talbott, aki később a Clinton-kormányban a külügyminiszter első helyettese lett, hogy Közép-és Kelet-Európában fennáll a veszélye a nem-demokratikus, szélsőséges és intoleráns „jobboldal" feltámadásának. 1988-ban! Magyar szempontból később sem számított sokat, hogy demokrata vagy republikánus lakója volt a Fehér Háznak. Sokan emlékszünk Jackson Diehl 2002. március 4-i, a Washington Post-ban megjelent publicisztikájára („Új NATO, régi értékek"). Miután meglepő módon Orbán akkori miniszterelnököt azzal vádolta, hogy „a harmincas évekre emlékeztető nacionalista programmal" azonosul, Diehl azt állította, hogy „a Magyarországon áprilisban esedékes választások kapcsán a Bush-kormány azt reméli, hogy Orbánt lekezelő magatartása elő fogja segíteni az ellenzéki szocialisták győzelmét." Hasonlóan fölháborító cikket közölt ugyanott 2002. június 11-én Dana Milbank. Ez a politika, amely egyenlőtlen mércét alkalmazott és szinte kifejezetten ellenséges volt az Orbán-kormánnyal szemben, ellentétes volt mind az amerikai, mind a magyar érdekekkel, ezért minden amerikai magyarnak föl kellett volna lépnie ellene. Nem így történt."

Ehhez csak annyi kell hozzátennem, mint aki az adott időszakban a magyar kormány nagykövete volt az Egyesült Államokban, hogy 2001 szeptemberéig személyesen az ifjabb Bush elnök és munkatársai nagyon kedvezően ítélték meg Orbánt és Magyarországot. A Budapest iránt lehűlő amerikai rokonszenvhez hozzájárult a szeptember 11-i merénylettel kapcsolatos néhány tapintatlan itthoni megnyilatkozás, valamint a Bush-családhoz közel álló budapesti amerikai nagykövetet, Brinker asszonyt sértő média-megnyilvánulás. Ez magyarázza, hogy a budapesti amerikai nagykövetség sem korrigálta az amerikai sajtó egy része által közvetített hamis képet. Vagyis a hazai valóság, köztük futball-meccseken skandált szövegek is hozzájárultak egy olyan méltánytalan beállítás terjedéséhez, amivel szemben nagykövetségünk és amerikai magyar és nem magyar barátaink egyformán tehetetlenek voltunk. De egy összehangolt magyar lobby már eredményesen léphetett volna föl a reális Magyarország-kép érdekében.

Koszorús, aki ügyvédi cégek tagjaként több mint 25 éves tapasztalattal rendelkezik abban, hogyan lehet eredményesen képviselni külföldi kormányokat és cégeket az amerikaikormánynál és a Kongresszusban. Tony Smith Foreign Attachments: The Power of Ethnic Groups in the Making of American Foreign Policy [Külföldi szimpátiák: az etnikai csoportok szerepe az amerikai külpolitika alakításában] (Harvard University Press, 2000) könyve alapján megállapítja, hogy „számos olyan tényező van jelen egyedülálló módon az amerikai politikai életben, ami lehetővé teszi különféle érdekcsoportok számára a politika befolyásolását. [...] A hidegháború végével a befolyásolás lehetősége még növekedett, mert Közép- és Kelet-Európa sokkal változatosabb lett, mint amikor be volt zárva a szovjet birodalomba. Egyes csoportok ezt jobban használták ki, mint mások. [...] Az érdekcsoportok három módon tudják befolyásolni a politikai vezetőréteget: szavazataikkal, a kampányhoz nyújtott pénzügyi hozzájárulásukkal, továbbá egy olyan szervezet útján (ez erősebb mint a hagyományos lobby), amely stratégiát készít egyes konkrét törvények elfogadásához, egységbe foglalja az adott etnikai közösséget, szövetkezik más társadalmi erőkkel a közös célok érdekében, és figyelemmel kíséri a döntéshozatali folyamatot annak érdekében, hogy a barátokat megjutalmazzák és az ellenfeleket megbüntessék. Az eredmények követésével az adott szervezet önmagát erősíti." (94.l.)

Koszorús joggal állapítja meg, hogy „habár a magyar bevándorlók számukhoz képest aránytalanul sokat nyújtottak az amerikai társadalom számára, kivált a művészetben és a tudományban, nincs ezzel arányos befolyásuk vagy hatásuk a választásokra. Igaz, hogy a magyar közösség száma nem nagy, de a hasonló helyzetű közösségekhez viszonyított befolyásról van szó. Ezért a magyar hatás viszonylagos hiánya a létszám mellett annak tudható be, hogy a magyarok nem mutatnak aktivitást a Smith professzor által említett tevékenységekben. A legaktívabb magyar-amerikai szervezetek szinte kivétel nélkül kulturális, oktatási és jótékonysági céllal működő adómentes intézmények. Dicséretes célokat követnek, de nem politikai szervezetek, amelyeknek jogukban áll pénzt gyűjteni a képviselőjelöltek számára, lobbizni vagy pártpolitikai tevékenységet folytatni."

A hidegháború idején az amerikai magyarság szinte kivétel nélkül szemben állt a hazai kommunista rezsimmel, leszámítva egy maroknyi kommunista szimpatizánst, akik még az 1919-es Kommün után, vagy a nácizmus elől találtak menedéket Amerikában. A századfordulón kivándoroltak hagyományosan a Demokrata Párttal rokonszenveztek, mert az mutatott több megértést a bevándorlók iránt. A II. világháború után kikerültek - akár a Horthy-rendszer hívei, akár az 1945-47-es demokratikus pártok száműzetésbe kényszerült vezetői voltak - határozottan kommunista-ellenesek voltak. Minél erőteljesebb hangot használt egy politikus a szovjet imperializmussal szemben, annál népszerűbb volt magyar körökben. Így vált Eisenhower után Nixon, majd Reagan - mind Republikánusok - az amerikai magyarok hősévé és reménységévé. A Szent Korona 1978-ban, Carter elnöksége alatt történt visszaszolgáltatása megosztotta a magyar közösségeket, a többség határozottan ellenezte azt, amit a Kádár-rendszer egyfajta elismerésének tekintettek. Nagy Ferenc volt kisgazda miniszterelnök és politikai barátai viszont megérezték, hogy a független magyar államiság szimbóluma erősíteni fogja a magyar népben a függetlenségi törekvéseket. Mindig egységesen álltak ki az amerikai magyarok a kettős elnyomás alatt szenvedő elszakított magyar közösségek mellett, és a romániai, majd a csehszlovákiai magyarellenes lépéseket írásokkal, sőt tüntetésekkel is bíráló, Hámos László szervezte Magyar Emberjogi Alapítványt pénzadományokkal is komoly mértékben támogatták.

A kommunista világrendszer összeomlása fölpezsdítette az amerikai magyarokat. Ekkor jött létre a magyar szervezeteket ernyő-szerűen összefogni igyekvő Amerikai Magyar Koalíció, Bertalan Imre washingtoni református lelkész, Taraszovics Sándor és Koszorús Ferenc kezdeményezésére. A Koalíció első elnöke és azóta is meghatározó egyénisége Lauer Edit, egy sikeres és a magyar ügyekkel azonosuló clevelandi üzletember felesége. „A cél az volt, hogy az amerikai magyaroknak erőteljes és szókimondó hangja legyen, amikor forrongani kezdett Közép- és Kelet-Európa," idézi föl Koszorús. Ha nem is állt minden aktív magyar szervezet e mögé, de súlya és híre egy jó évtizedig elsősorban ennek volt.

1990 után az egyesítő tényezők megszűntek, illetve meggyöngültek, és a hazai politikai pártviszályok is behatoltak az amerikai magyarok soraiba, megosztva őket. Ezzel együtt döntő többségük rokonszenvvel fogadta és támogatta az Antall-kormányt. Közös ügy volt a NATO bővítése, Magyarország tagsága, amihez az amerikai szenátus két harmadának támogató szavazatára volt szükség. Ennek megszerzése érdekében az amerikai magyarság is megmozdult, hiszen ezzel megvalósulhatott mindenkori céljuk és vágyuk, hogy régi és új hazájuk egymás szövetségese legyen. A Koalíció az itthoni népszavazási kampányban is tevékenyen részt vett. 2002 után vita alakult ki a politikailag aktív amerikai magyarok között, amiben a személyi és politikai ellentétek keveredtek. A Koalíció azt hangsúlyozta, hogy szorosan együtt kell működni a mindenkori demokratikusan megválasztott magyar kormánnyal és annak amerikai diplomáciai képviselőivel, mások viszont, így az újjászervezett Amerikai Magyar Szövetség, erősödő kritikával szemlélték a szocialista-szabad demokrata kormányok működését. Az utóbbi szervezet úgy véli, hogy elsősorban Washingtonban van szükség a nagyobb aktivitásra, a Kongresszusban és mindkét politikai pártban. Koszorús Ferenc a közép- és kelet-európai etnikai közösségeket tömörítő szervezetnek is az egyik oszlopa, ő konferenciákon, hivatalos meghallgatásokon, a lapoknak írt levelekben áll ki rendszeresen a közös magyar, közép-európai és amerikai érdekek ügyekben, korrigálva a Magyarországgal kapcsolatos gyakori téves beállításokat. A politikai központoktól távoli Ohióból teszi ugyanezt rendszeresen a demokratákhoz húzó Ludányi András professzor, Kolorádóból pedig a republikánus vezetéssel is jó viszonyt ápoló ügyvéd, denveri tiszteletbeli magyar főkonzul, Megyesy Jenő. Mindhárman régóta szorgalmazzák, hogy - Koszorús szavaival - „a különféle magyar szervezetek találják meg a közös nevezőt, fogalmazzák meg a közös célokat és alakítsák ki az ehhez szükséges koordinált stratégiát." Koszorús úgy véli, hogy egységes magyar fellépés esetén a határontúli magyar közösségek sérelmei és autonómia-igényük is nagyobb fogékonyságra találnának Amerikában. Koszorús joggal mutat rá, hogy most, amikor az új amerikai kormányzat Közép-Európával kapcsolatos külpolitikája még a kialakítás stádiumában van, az egységes és hatékony fellépés különösen fontos.

Elvben ezzel talán mindenki egyetért, de mindig jelentkezik egy olyan kérdés, ami megosztja az amerikai magyarokat. Nagy többségük úgy véli, hogy a minimális támogatottsággal rendelkező és a közelgő választásokon a papírforma szerint vereséget szenvedő jelenlegi magyar kormány miniszterelnökét ne hívják meg Washingtonba, már csak azért sem, mert egy ilyen meghívást a magyar választók beavatkozásnak tekintenének. Az Amerikai Magyar Szövetség - megfogalmazásuk szerint - „támogatja a magyar miniszterelnök meghívását Washingtonba, de az a véleménye, hogy ennek legkedvezőbb időpontja az elkövetkezendő választásokat követően, az új magyar kormány beiktatása után lenne." Az ezredforduló óta befolyásából vesztett Amerikai Magyar Koalíció jelenlegi vezetése nem csatlakozott ehhez az állásponthoz.

Azzal azonban feltehetően minden politizáló amerikai magyar egyetért, amit Koszorús nemrég egy körlevélben így fogalmazott meg: „Az amerikai magyar közösség hangereje erősebb lenne, ha kialakulna egy világos koncepció arról, milyen kérdéseket érdemes felvetni és hogyan, ha ezt bátran és hatékonyan meg is tennénk, ha jó ítélőképességgel és vezetői kvalitásokkal érdemben tudnánk egyeztetni erőfeszítéseinket másokéval. Ebben az esetben a megvalósult amerikai politika lépései (és a budapesti amerikai nagykövetség nyilatkozatai) valószínűleg jobban a szájunk íze szerintiek lennének."
  

Sign up for the AHF mailing list.
Your personal information is not shared!

Related Articles

• Steps to Political Influence, by Frank Koszorus, Jr., President, American Hungarian Federation: "My experience as a Washington advocate working with fellow professionals and a variety of organizations has led me to conclude that in order for the Hungarian American (“HA”) community to have its voice better heard, the following steps (or a combination thereof) could be considered: [download]
• [The Iceman Cometh], The New Hungarian Ice Age, by Bryan Dawson

About Géza Jeszenszky , Ph. D.

Géza Jeszenszky de Nagyjeszen (born 10 November 1941 in Budapest) is a Hungarian politician and teacher, former Minister of Foreign Affairs and Ambassador to the United States. Currently is the Chairman of the Carpathian Association of Hungary.

Due to his commitment to the Hungarian Revolution of 1956 was banned from higher education for two years. From 1961 read history, English and library science at Eötvös University, Budapest, receiving an M.A. in 1966 and a Ph.D. in 1970.

After two years as a schoolteacher Jeszenszky joined the National Széchényi Library in 1968. In 1976 he was invited to teach at the Budapest (then Karl Marx) University of Economics, where he was appointed reader in the history of international relations in 1981 and was elected Dean of the School of Social and Political Science in 1989. Between 1973 and 1976 he held a research scholarship from the Hungarian Academy of Sciences at the Institute of History. In 1980 he received the degree „Candidate of Historical Sciences” from the Hungarian Academy of Sciences. Dr. Jeszenszky is the author of a large number of scholarly publications and political writings.

Jeszenszky taught courses on the history of international relations, modern Hungarian history, esp. foreign policy, on Central and Eastern Europe (the Habsburg Monarchy, the problem of national minorities) and on the transition process in the formerly Communist-dominated countries in the 1990s. In 1984-86 he was a visiting professor at the University of California, Santa Barbara, teaching the history of Central and Eastern Europe.

Jeszenszky was a founding member of the Hungarian Democratic Forum (1988), which won the free elections in April 1990, nominating him Minister for Foreign Affairs in the government of J. Antall (1990-94).

As Minister Jeszenszky made a personal contribution to the dismantling of the Warsaw Pact and to the reorientation of Hungary's foreign policy. Dedicated to the idea of regional cooperation he helped establishing and maintaining the „Visegrád” cooperation of the restored Central European democracies. He negotiated bilateral treaties with Hungary's three neighbors, Ukraine, Slovenia and Croatia, countries who were ready to provide guarantees for the rights of their sizeable Hungarian population.

Following the elections of 1994 Jeszenszky became a member of the Opposition in Parliament. In 1995 he was elected President of the Hungarian Atlantic Council, a post he gave up when he was nominated Ambassador to the United States of America. He served in Washington between 1998 and 2002, representing the government led by Viktor Orbán. In September 2002 he resumed teaching history and international relations at the Budapest University of Economics and Public Administration. As a Visiting Professor he also taught the the history of Central Europe at the College of Europe, Warsaw-Natolin, and at the Babes-Bolyai University at Cluj-Napoca/Kolozsvár in Romania.

In his dual capacity as a scholar and a politician Dr. Jeszenszky participated in numerous conferences and spoke at many universities all over the world. He received a number of decorations and awards including a C.I.E.S. Fulbright Grant (1984-86) and a Guest Scholar Grant from the Woodrow Wilson International Center for Scholars (1985). In 1996 he was Helen De Roy Visiting Professor at the University of Michigan, Ann Arbor.

Dr. Jeszenszky's family has a noble origin from Túróc County (now: Turiec, Slovakia after annexation following Trianon). His paternal grandfather was Géza Jeszenszky Sr. lawyer who married with Jolán Puchly, a daughter of 1848-49 freedom fighter János Puchly. Géza Jeszenszky's father was Zoltán Jeszenszky (1895-1986), a manager at the Hungarian General Credit Bank (Magyar Általános Hitelbank). His maternal grandfather was János Miskolczy-Simon, who fought in the World War I and died near to Lemberg (now:Lviv) in 1914. His grandmother was Sarolta Kovács music teacher and pianist. Jeszenszky's mother is Pálma Miskolczy-Simon (born 1910) who inherited her mother's pianist vocation. Dr. Jeszenszky is married, has a son and a daughter. He is an active sportsman, his favorites are skiing, rowing and mountaineering.

Join online!

Help us help the community! Donate securely online.