AHF 100th Anniversary

Idén augusztusban volt 42 éve, hogy az Egyesült Államokban létrejött a Magyar Baráti Közösség, első nevén - egy Ady-versre utalva - Itt-Ott. Ohio Államban, a "Reménység Tavá"-nál ismét vagy másfél százan jöttek össze a hazai, illetve az elcsatolt területekről meghívott vendégekkel.

Szívderítő volt hallani, hogy az előadások, viták után esténként a húszas éveikben járó, másod- vagy harmad generációs fiatalok is milyen remekül énekelték a magyar népdalokat. De van értelme, jelentősége Amerikában őrizni és továbbadni a magyar kultúrát, a magyar tudatot?

Amikor Magyarország mai nemzetközi megítélését összehasonlítjuk a húsz évvel ezelőttivel, szomorúan kell megállapítanunk, hogy azóta külföldi tekintélyünk a mélypontra süllyedt, miközben államadósságunk (az elmúlt hét év alatt) az akkori sokszorosára nőtt. A világ 1989-ben majdnem olyan csodálattal tekintett Magyarországra, mint 1956-ban, amiért az európai kommunista rendszerek megdöntésében és ezzel a hidegháború lezárásában - a lengyelekkel együtt - kulcsszerepet vittünk. Ennek megfelelően mind a politikusok, mind a külföldi sajtó, mind pedig a potenciális turisták bizalommal és rokonszenvvel tekintettek reánk, tehát kedvező széllel, jó esélyekkel vágtunk bele az ország helyreállításának, gazdasági-társadalmi átalakításának nehéz munkájába. (Hozzá kell azonban tenni, hogy az SZDSZ egyes, külföldön jól ismert képviselői már ekkor riogatták a világot a magyarok - úgymond - nacionalista és antiszemita hajlamaival.)

Ha a világsajtót ma vizsgáljuk, a velünk kapcsolatos írások lehangolóak, és itt nemcsak az elfogult, hamis információkon alapuló cikkekre gondolok, amelyek a magyarok rasszizmusát ostorozzák és szélsőjobboldali veszélyt vizionálnak, de a gazdaságunkat reálisan elemzőkre is, akiknél a sajnálat értetlenséggel vegyül. A politikai rokonszenvnek mára kevés nyoma maradt, az a kevés pedig még mindig 56-nak és 89-nek szól, nem a mának. Pedig jelenlegi helyzetünkben a kibontakozáshoz igen nagy szükségünk van a világ, kivált a nagyobb, erősebb államok jóindulatára, támogatására. Itt kiemelt szerep jut az Egyesült Államoknak, amely nemcsak székhelyet ad a válságos gazdasági helyzetünkben kulcsszerepet betöltő Nemzetközi Valutaalapnak, de arra, és persze az egész világgazdaságra döntő hatást gyakorol. Ezért fontos, hogyan tudjuk befolyásolni Amerikának Magyarországgal, a magyarsággal kapcsolatos gondolkodását és politikáját.

Húsz éve, Bush amerikai elnök emlékezetes budapesti látogatásakor kölcsönös volt a rokonszenv; aligha kérdéses, hogy a rokonszenv ma is számunka a fontosabb. Azon túlmenően, hogy ezért sokat tehet egy jó kormánypolitika, korántsem lebecsülhető a közel kétszázezer amerikai magyar és a további jó millió magyar származású amerikai. Az ő kiállásuk és kapcsolatrendszerük igenis tudja befolyásolni a velünk és egész Közép-Európával szemben folytatott amerikai politikát.

Koszorús Ferenc washingtoni ügyvéd, az 1944-es Horthy- és zsidóellenes puccskísérletet meghiúsító Koszorús ezredes fia, kiváló szakember a kongresszusi kapcsolatok, a politikai lobbizás tekintetében is, ő a legpatinásabb amerikai magyar szervezet, a több mint száz éves Amerikai Magyar Szövetség társelnöke. A közelmúltban az alábbi helyzetképet adta a magyar érdekek amerikai érvényesítésével kapcsolatban.

„Közösségünknek [az amerikai magyaroknak - J.G.] több olyan személyre volna szüksége, aki együttműködik valamelyik nagy párttal, kivált helyi és kongresszusi (azaz képviselőházi) szinten. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amerikai magyar közösségünkben nincsenek olyan személyek, akik áldozatos módon jelentős időt és anyagiakat fordítanának a magyar ügyek javára. Sok ilyen egyént ismerek. De itt most nem arról van szó, hogy vannak sikeres magyar kulturális események, vagy hogy olyan fontos intézmények, mint a magyar cserkészet, a hétvégi magyar iskolák, egyesületek és templomok rendkívül értékes munkát végeznek a magyar nyelv és kultúra megtartása érdekében. Én a politikai befolyásról, azaz annak a hiányáról beszélek.

Legalább 1988-ig kell visszamennünk, felidézve, hogy Washington a magyar demokratikus centrumot és a jobbközepet gyanakvással nézte. Akkor írta le a Time hírmagazinban Strobe Talbott, aki később a Clinton-kormányban a külügyminiszter első helyettese lett, hogy Közép-és Kelet-Európában fennáll a veszélye a nem-demokratikus, szélsőséges és intoleráns „jobboldal" feltámadásának. 1988-ban! Magyar szempontból később sem számított sokat, hogy demokrata vagy republikánus lakója volt a Fehér Háznak. Sokan emlékszünk Jackson Diehl 2002. március 4-i, a Washington Post-ban megjelent publicisztikájára („Új NATO, régi értékek"). Miután meglepő módon Orbán akkori miniszterelnököt azzal vádolta, hogy „a harmincas évekre emlékeztető nacionalista programmal" azonosul, Diehl azt állította, hogy „a Magyarországon áprilisban esedékes választások kapcsán a Bush-kormány azt reméli, hogy Orbánt lekezelő magatartása elő fogja segíteni az ellenzéki szocialisták győzelmét." Hasonlóan fölháborító cikket közölt ugyanott 2002. június 11-én Dana Milbank. Ez a politika, amely egyenlőtlen mércét alkalmazott és szinte kifejezetten ellenséges volt az Orbán-kormánnyal szemben, ellentétes volt mind az amerikai, mind a magyar érdekekkel, ezért minden amerikai magyarnak föl kellett volna lépnie ellene. Nem így történt."

Ehhez csak annyi kell hozzátennem, mint aki az adott időszakban a magyar kormány nagykövete volt az Egyesült Államokban, hogy 2001 szeptemberéig személyesen az ifjabb Bush elnök és munkatársai nagyon kedvezően ítélték meg Orbánt és Magyarországot. A Budapest iránt lehűlő amerikai rokonszenvhez hozzájárult a szeptember 11-i merénylettel kapcsolatos néhány tapintatlan itthoni megnyilatkozás, valamint a Bush-családhoz közel álló budapesti amerikai nagykövetet, Brinker asszonyt sértő média-megnyilvánulás. Ez magyarázza, hogy a budapesti amerikai nagykövetség sem korrigálta az amerikai sajtó egy része által közvetített hamis képet. Vagyis a hazai valóság, köztük futball-meccseken skandált szövegek is hozzájárultak egy olyan méltánytalan beállítás terjedéséhez, amivel szemben nagykövetségünk és amerikai magyar és nem magyar barátaink egyformán tehetetlenek voltunk. De egy összehangolt magyar lobby már eredményesen léphetett volna föl a reális Magyarország-kép érdekében.

Koszorús, aki ügyvédi cégek tagjaként több mint 25 éves tapasztalattal rendelkezik abban, hogyan lehet eredményesen képviselni külföldi kormányokat és cégeket az amerikai kormánynál és a Kongresszusban. Tony Smith Foreign Attachments: The Power of Ethnic Groups in the Making of American Foreign Policy [Külföldi szimpátiák: az etnikai csoportok szerepe az amerikai külpolitika alakításában] (Harvard University Press, 2000) könyve alapján megállapítja, hogy „számos olyan tényező van jelen egyedülálló módon az amerikai politikai életben, ami lehetővé teszi különféle érdekcsoportok számára a politika befolyásolását. [...] A hidegháború végével a befolyásolás lehetősége még növekedett, mert Közép- és Kelet-Európa sokkal változatosabb lett, mint amikor be volt zárva a szovjet birodalomba. Egyes csoportok ezt jobban használták ki, mint mások. [...] Az érdekcsoportok három módon tudják befolyásolni a politikai vezetőréteget: szavazataikkal, a kampányhoz nyújtott pénzügyi hozzájárulásukkal, továbbá egy olyan szervezet útján (ez erősebb mint a hagyományos lobby), amely stratégiát készít egyes konkrét törvények elfogadásához, egységbe foglalja az adott etnikai közösséget, szövetkezik más társadalmi erőkkel a közös célok érdekében, és figyelemmel kíséri a döntéshozatali folyamatot annak érdekében, hogy a barátokat megjutalmazzák és az ellenfeleket megbüntessék. Az eredmények követésével az adott szervezet önmagát erősíti." (94.l.)

Koszorús joggal állapítja meg, hogy „habár a magyar bevándorlók számukhoz képest aránytalanul sokat nyújtottak az amerikai társadalom számára, kivált a művészetben és a tudományban, nincs ezzel arányos befolyásuk vagy hatásuk a választásokra. Igaz, hogy a magyar közösség száma nem nagy, de a hasonló helyzetű közösségekhez viszonyított befolyásról van szó. Ezért a magyar hatás viszonylagos hiánya a létszám mellett annak tudható be, hogy a magyarok nem mutatnak aktivitást a Smith professzor által említett tevékenységekben. A legaktívabb magyar-amerikai szervezetek szinte kivétel nélkül kulturális, oktatási és jótékonysági céllal működő adómentes intézmények. Dicséretes célokat követnek, de nem politikai szervezetek, amelyeknek jogukban áll pénzt gyűjteni a képviselőjelöltek számára, lobbizni vagy pártpolitikai tevékenységet folytatni."

A hidegháború idején az amerikai magyarság szinte kivétel nélkül szemben állt a hazai kommunista rezsimmel, leszámítva egy maroknyi kommunista szimpatizánst, akik még az 1919-es Kommün után, vagy a nácizmus elől találtak menedéket Amerikában. A századfordulón kivándoroltak hagyományosan a Demokrata Párttal rokonszenveztek, mert az mutatott több megértést a bevándorlók iránt. A II. világháború után kikerültek - akár a Horthy-rendszer hívei, akár az 1945-47-es demokratikus pártok száműzetésbe kényszerült vezetői voltak - határozottan kommunista-ellenesek voltak. Minél erőteljesebb hangot használt egy politikus a szovjet imperializmussal szemben, annál népszerűbb volt magyar körökben. Így vált Eisenhower után Nixon, majd Reagan - mind Republikánusok - az amerikai magyarok hősévé és reménységévé. A Szent Korona 1978-ban, Carter elnöksége alatt történt visszaszolgáltatása megosztotta a magyar közösségeket, a többség határozottan ellenezte azt, amit a Kádár-rendszer egyfajta elismerésének tekintettek. Nagy Ferenc volt kisgazda miniszterelnök és politikai barátai viszont megérezték, hogy a független magyar államiság szimbóluma erősíteni fogja a magyar népben a függetlenségi törekvéseket. Mindig egységesen álltak ki az amerikai magyarok a kettős elnyomás alatt szenvedő elszakított magyar közösségek mellett, és a romániai, majd a csehszlovákiai magyarellenes lépéseket írásokkal, sőt tüntetésekkel is bíráló, Hámos László szervezte Magyar Emberjogi Alapítványt pénzadományokkal is komoly mértékben támogatták.

A kommunista világrendszer összeomlása fölpezsdítette az amerikai magyarokat. Ekkor jött létre a magyar szervezeteket ernyő-szerűen összefogni igyekvő Amerikai Magyar Koalíció, Bertalan Imre washingtoni református lelkész, Taraszovics Sándor és Koszorús Ferenc kezdeményezésére. A Koalíció első elnöke és azóta is meghatározó egyénisége Lauer Edit, egy sikeres és a magyar ügyekkel azonosuló clevelandi üzletember felesége. „A cél az volt, hogy az amerikai magyaroknak erőteljes és szókimondó hangja legyen, amikor forrongani kezdett Közép- és Kelet-Európa," idézi föl Koszorús. Ha nem is állt minden aktív magyar szervezet e mögé, de súlya és híre egy jó évtizedig elsősorban ennek volt.

1990 után az egyesítő tényezők megszűntek, illetve meggyöngültek, és a hazai politikai pártviszályok is behatoltak az amerikai magyarok soraiba, megosztva őket. Ezzel együtt döntő többségük rokonszenvvel fogadta és támogatta az Antall-kormányt. Közös ügy volt a NATO bővítése, Magyarország tagsága, amihez az amerikai szenátus két harmadának támogató szavazatára volt szükség. Ennek megszerzése érdekében az amerikai magyarság is megmozdult, hiszen ezzel megvalósulhatott mindenkori céljuk és vágyuk, hogy régi és új hazájuk egymás szövetségese legyen. A Koalíció az itthoni népszavazási kampányban is tevékenyen részt vett. 2002 után vita alakult ki a politikailag aktív amerikai magyarok között, amiben a személyi és politikai ellentétek keveredtek. A Koalíció azt hangsúlyozta, hogy szorosan együtt kell működni a mindenkori demokratikusan megválasztott magyar kormánnyal és annak amerikai diplomáciai képviselőivel, mások viszont, így az újjászervezett Amerikai Magyar Szövetség, erősödő kritikával szemlélték a szocialista-szabad demokrata kormányok működését. Az utóbbi szervezet úgy véli, hogy elsősorban Washingtonban van szükség a nagyobb aktivitásra, a Kongresszusban és mindkét politikai pártban. Koszorús Ferenc a közép- és kelet-európai etnikai közösségeket tömörítő szervezetnek is az egyik oszlopa, ő konferenciákon, hivatalos meghallgatásokon, a lapoknak írt levelekben áll ki rendszeresen a közös magyar, közép-európai és amerikai érdekek ügyekben, korrigálva a Magyarországgal kapcsolatos gyakori téves beállításokat. A politikai központoktól távoli Ohióból teszi ugyanezt rendszeresen a demokratákhoz húzó Ludányi András professzor, Kolorádóból pedig a republikánus vezetéssel is jó viszonyt ápoló ügyvéd, denveri tiszteletbeli magyar főkonzul, Megyesy Jenő. Mindhárman régóta szorgalmazzák, hogy - Koszorús szavaival - „a különféle magyar szervezetek találják meg a közös nevezőt, fogalmazzák meg a közös célokat és alakítsák ki az ehhez szükséges koordinált stratégiát." Koszorús úgy véli, hogy egységes magyar fellépés esetén a határontúli magyar közösségek sérelmei és autonómia-igényük is nagyobb fogékonyságra találnának Amerikában. Koszorús joggal mutat rá, hogy most, amikor az új amerikai kormányzat Közép-Európával kapcsolatos külpolitikája még a kialakítás stádiumában van, az egységes és hatékony fellépés különösen fontos.

Elvben ezzel talán mindenki egyetért, de mindig jelentkezik egy olyan kérdés, ami megosztja az amerikai magyarokat. Nagy többségük úgy véli, hogy a minimális támogatottsággal rendelkező és a közelgő választásokon a papírforma szerint vereséget szenvedő jelenlegi magyar kormány miniszterelnökét ne hívják meg Washingtonba, már csak azért sem, mert egy ilyen meghívást a magyar választók beavatkozásnak tekintenének. Az Amerikai Magyar Szövetség - megfogalmazásuk szerint - „támogatja a magyar miniszterelnök meghívását Washingtonba, de az a véleménye, hogy ennek legkedvezőbb időpontja az elkövetkezendő választásokat követően, az új magyar kormány beiktatása után lenne." Az ezredforduló óta befolyásából vesztett Amerikai Magyar Koalíció jelenlegi vezetése nem csatlakozott ehhez az állásponthoz.

Azzal azonban feltehetően minden politizáló amerikai magyar egyetért, amit Koszorús nemrég egy körlevélben így fogalmazott meg: „Az amerikai magyar közösség hangereje erősebb lenne, ha kialakulna egy világos koncepció arról, milyen kérdéseket érdemes felvetni és hogyan, ha ezt bátran és hatékonyan meg is tennénk, ha jó ítélőképességgel és vezetői kvalitásokkal érdemben tudnánk egyeztetni erőfeszítéseinket másokéval. Ebben az esetben a megvalósult amerikai politika lépései (és a budapesti amerikai nagykövetség nyilatkozatai) valószínűleg jobban a szájunk íze szerintiek lennének."

Sign up for the AHF mailing list.
Your personal information is not shared!

]

Join online!

Help us help the community! Donate securely online.